Anya és anya között nagy különbségek lehetnek. Bár mindannyiunk más személyiség, de vannak olyan jellemzők, amelyek alapján kirajzolódnak bizonyos típusok. Most két részletre bontva mutatjuk be a leggyakoribbakat. Te magadra ismersz az egyikben?
A folyamatosan aggódó
Kezdjük a sort az aggódó szülővel. Ő az, aki fél óránként ráír a csemetére vagy majdnem minden szünetben felhívja, hogy jól van-e, evett-e rendesen, milyen jegyet kapott. Retteg attól, mi lesz a gyerek jövőjével, milyen következményei lesznek a viselkedésének.
Persze bizonyos fokú féltésnek helye van, hiszen ez a szülői lét velejárója. De fontos, hogy ne vigyük túlzásba, mert ezzel vagy azt érjük el, hogy a gyermek is mindenen aggódni fog vagy később nem vállal felelősséget a tetteiért – a szülők úgyis elintézik alapon.
Igyekezzünk úgy nevelni őket, hogy mellettük legyünk, amikor baj van és érezzék, bizalommal fordulhatnak hozzánk, ha tanácsra van szükségük. Ugyanakkor hagyjuk, hogy először saját maguk próbálják megoldani az életükben felmerülő problémákat. Ne lépjünk közbe azonnal, ha kisebb konfliktusba kerültek egy osztálytársukkal vagy bízzuk rájuk az albérletkeresést, amikor eljön az ideje.
Aki állandóan lehajtja a fejét
A szégyenkező típust könnyen megismered a reakcióiról. Pironkodva hajtja le a fejét, amikor a játszótéren a gyermeke elveszi valakinek a játékát vagy homokot szór egy kislány hajába. A szülői értekezleten pedig dermedten néz maga elé, amikor az osztályfőnök felhozza, hogy romlott az osztály átlaga.
Ez a fajta hozzáállás azonban erősen korlátozhatja a problémák felszabadult kezelését. Az energiánkat ugyanis leköti, hogy ezeket az eseményeket titokban tartsuk – így nem tudunk a megoldással foglalkozni. Igyekezzünk felismerni ezeket a reakciókat és zökkentsük ki magunkat a szégyenkezésből. Ne azon izguljunk, mit fognak gondolni mások, inkább tegyük fel a kérdést: mi erre a megoldás?
Aki úgy érzi, nem tehet semmit
A következő a tehetetlen típus, amelynek két fajtáját különböztethetjük meg. Az egyik a külső, a másik pedig a belső okokra vezethető vissza. Az első eset például az iskolai incidenseknél vagy más, otthonon kívüli helyzetben fordulnak elő. Ezekre nem tudunk hatni, de sokat segít, ha a legjobb tudásunk szerint igyekszünk az életre nevelni a gyermekünket.
A belső okoknál azt érezzük, nem tudunk mit kezdeni a gyermek magatartásával. Nem is értjük, honnan jön nála egy-egy viselkedési minta és hogyan kezeljük ezeket. Ilyenkor igyekezzünk kiszakadni az adott szituációból. Szánjunk egy kis időt magunkra, így hirtelen teljesen új aspektusból nézhetünk rá az adott problémára és a megoldás is bevillanhat – ezzel pedig máris megszűnik a tehetetlenség érzése.
A következő cikkünkben további három anyatípussal folytatjuk a sort.
